2011. január 30., vasárnap

Keep walking...

Ezt olvasom a szemeim előtt, és minden ezt sugallja. Akkor mi legyen?

2011. január 27., csütörtök

Dedication ... SzKFA...

Bizonyos érzelmi elemeiben ismerősnek tűnő sztori, tehetséges fiatalember, rossz karmával (eddig)... pont valaki olyat keres, aki részben tudja pótolni az űrt, amit egy közeli személy elvesztése okozott, illetve, egész pontosan ő maga nem keresi, csak a munkájából adódóan keresik neki... a lány meglenne hozzá, épp olyan magányos ő is... Megvan az első találkozás, mindenki szkeptikus... huuuu, mekkora szarkasztikus megnyilvánulás... ez van fiú, össze kell szedni magad... a lány pedig, egy szó szerint skorpió anyával a nyakán... a bocsánatkérés ideje is eljött... és egy reakció, amiből sok mindent megérthetünk egy ember viselkedéséből, ha figyelünk kicsit rá, és ha sikerült megértenünk, hogy MIÉRT, akkor már van esélyünk feloldani ezt... villámbemutatkozás a fantasztikus, 1 percben... huh, wow, ezt nevezem őszinteségnek... jóra is vezethet-e egy találkozó az expasival?... juj, mekkora replikaaaaaa... végre egy idióta, aki megérdemelten hoppon marad... nehezen hinném, hogy egy márványlappal érdemes lenne éjszaka takarózni a szabadban... és kézben van az eszköz a győzelemhez, bármennyire inkorrekt is legyen felhasználni... alakul valami, amikor már évtizedes fóbiákat is képes elviselni az ember valamiért/valakiért... megszabadul a lehetőségtől, mert nem érzi szükségét már... meglovagoljuk akkor a dolog romantikus oldalát. Itt van ez a hód, Marty. Nem kell neki barátnő, nem érzi szükségét ennek. Kicsit olyan, mintha nem is hód lenne... szólok előre, hogy most épp jó lehetne az időzítés, dehát mit tudok én erről... mégis igazam volt, fél pillanat szemetakárkönnybelábasztó, aztán puff, feszültség, stressz és pánik... és olyan szép kis történet alakult ki ebből... persze, kell jöjjön a komplikáció, amikor kiderülnek kompromittáló dolgok, amelyek csak annak tűnnek, bár jogosan. Másképp túl egyszerű lenne... és újra az a fránya magány... aztán a felismerés, hogy visszaüldözted... egy követ keresel a tengerparti homokban, mint az utolsó reményt... aztán a bizonyítékot, amit eldobtál... "Azzal töltöttem az egész életem, hogy kerestem valamit, és mindent megtettem, hogy ne találjam meg. Soha."... és akkor a nagy döntés, melyik lesz a nagyobb hatású, az áldozat, vagy az ellenfél támadása... a helyes választás volt, de nem a jó...

2011. január 26., szerda

SzKFA ismeretlen

Cím nélkül kommentálok néhány dolgot. Majd talán néhány személyesebb megjegyzés is lesz, ha sor kerül rá. Nagyon kellene már pár szabad nap. "A bevésődés valaki iránt, az olyan, hogy amikor meglátod, minden megváltozik. Mintha hirtelen nem is a gravitáció tartana a Földön, hanem Ő. Semmi más nem számít, bármit megtennél, bármi lennél őérte." Egy érdekes film azért, kár, hogy annyira leszámozták. Kíváncsi vagyok, rájön-e valaki a címére, hisz igyekszem nem adni konkrét tippeket... mindkét fél harcol egy lányért, mert úgy gondolják, megéri... csúnya játék... aztán egy önzetlen szerelem bizonyítéka, hányan, talán még én sem volnék képes erre... mások is vannak rossz helyen, és rossz időben. Illetve a hely jó, csak az időzítés hibádzik... Egy téves döntés nyomán sok minden kedvezőtlenül változhat... aztán a legjobb beszéd se segít a döntésben... aztán meg, időnként az ellenségek is összefognak egy nagyobb rossz kiküszöbölése ellen... mennyi igaz szerelem, akik megtalálták a párjukat... "Ne izgulj, nem csókollak meg, amíg te nem kéred."... mekkora gáz egy elkésett felvilágosítási próbálkozás... aztán egy kis humorpróbálkozás... ekkora mázlistát még nem látott a világ... hogy ez mekkora párbeszéd volt... pfffff... most mit mondasz?... "Velem lenned olyan könnyű volna, mint lélegzetet venni." Végső fogalmazás: Ez kedvesen fájdalmas volt.

2011. január 24., hétfő

A kedd megy tovább...

Megosztom veletek: "Legyen végre egy ország, hol a szavakat kimondhatják, Legyen végre egy nép, mely elmondhatja kínját. Legyen végre sok ember , kik tudjak hol a menyország. Az lesz az a hely, mit úgy hívnak: Magyarország". (UI nincs, de lesz)

2011. január 17., hétfő

Az ideiglenes segesvári

Első éjszaka, hogy itt alszom. Berendezkedtem az egyik szobát mindenfélének. A nagy szoba továbbra is tele dobozokkal. A 10 éves albérleti életem hozománya, számomra értékes kacatok. Persze azért nem csak, mert könyvek, dokumentumok is vannak a dobozokban. Virágaim túl fogják élni, de a Crocus-projekt idén elmarad. Furcsa dolog egyébként, hogy aki távolabb van az embertől, az jobban hiányzik. Hamarosan megszokom majd, melyik villany hogyan kapcsolódik, s akkor minden családiasabb lesz. Bár nem igazán találó ezt a szót használni. Inkább azt mondjam, hogy megszokom majd ezt is. Nem rossz hely ez egyébként. Szívesen maradnék akár, de újabb kihívásoknak kell eleget tennem, ez úgy néz ki. Változásokkal teli az életem mostanság és remélem, hogy pozitív irányba mozdít el mindez. Aztán meg egyébként nem értem, hogy miért ítélkeznek felettem azok, akik egyébként nem igazán figyelnek oda, hogy mi van az én lelkemben. Pedig őszintén beszéltem róla nekik. Már magában az is visszafogottabb reménykedésre kellett volna biztassa őket. De mintha összefogtak volna, mindenki postán akar ezt meg azt visszaküldeni. Számon kérik, hogy miért dolgozom annyit, hogy ne legyen időm reájuk. Az extrém helyzetek, extrém megoldásokat kérnek. Lehet, hogy hamarosan jó lenne néhány szabadnapot kivenni a tavalyról megmaradottakból, pihenni. De én kitartok még. Adja más fel.

2011. január 16., vasárnap

Kilátások a világba

Fel fogjuk lendíteni a munkát. Ezen dolgoztunk a hétvégén. És reményeink szerint sikeresen. Más témában nem sok előrelépés történt, maradt minden a régi. Még csak elméletileg vagyok segesvári. Igazán az nem is leszek. Amikor lehet itt tart a város, még a számítógép előtt üléshez is. Itt tart valami, aminek egy része ismert számomra, a másik része viszont egy megmagyarázhatatlan erő? Aztán majd, ha tovább megyek, akkor lehet ez is elmúlik. Van azonban valami, ami nem múlik el. Még akkor sem, amikor már minden elmúlt. Az idők folyamán sok minden elmúlt fájdalmasan. Ennél csak az fájdalmasabb, ami nem múlik. De annak még van esélye. Fájdalmaim miatt viszont időnként rossz is vagyok egyesekkel. Pedig igyekszem, hogy ne más szenvedje meg azt, amit én érzek. Csak hát nem mindig sikerül ez sem. Egy dolgot nem tud sehogy-se megtanulni az ember. Ez törvény kellene legyen. Az élet NEM JÁTÉK. Nem játszani kell a másikkal. Mit veszítünk, ha őszinték vagyunk és nem jön össze? Csorbul a büszkeségünk? És akkor mi? Az ilyen büszkeség az ami eltávolít sokszor a boldogságtól. Megpróbálni valamit, amit a szívünk mélyén érzünk, az egy esély a boldogsághoz. Ha megtartjuk magunknak az érzést, elbaltáztunk egy lehetőséget. És nem jutottunk előre. Persze, azok, akik szerencsésebbek voltak, valószínűleg majd ellent mondanak ennek. Abban talán igazuk is lehet, hogy aki egy stratégia szerint éli le az életét, hamarabb boldogul. De miért mindig stratégia? Szeressünk valakit és rögtön van egy csodás érzés a szívünkben. Ami már megéri.

2011. január 14., péntek

A költözés nehézségei 2.0

Közeledtem a régi lakhelyem felé. Éreztem, most már tényleg utoljára adatik meg, hogy ott aludjak. Ő úgy fogadott, ahogy éreztem magam. Elhagyottan, üresen, kiürítetten. És mégis maradtak benne otthonos dolgok. Amelyeket otthagyott a kiürítés. Egy ismerős ágy, egy kép a crocusokkal, egy régen sokat jelentő száraz rózsa lógva az ablakban, és egy mindegyre a lábamhoz ragadva jeleket adó plakát. Hogy tudjam ezután is, mik az értékeim, amelyek erőt tudnak adni. Valószínűleg mindezek másoknak egyszerű kacatok lennének vagy kacagni való semmiségek, amiket megőriztem, de az emlékek teszik teljessé az életet. Léptem és megleszek.

2011. január 12., szerda

A költözés nehézségei

Tudtam előre, hogy utálok költözködni. Rég laktam már a szobámban és megszoktam mindennek a helyét. Egész kedves kis odúvá sikerült varázsoljam, most meg mindent szétszedni, dobozokba pakolni, elszállítani. Csak hát a nehéz döntések nehéz megvalósítással is járnak általában. És mindig valamit valamiért tesz az ember, sosem teljesen pozitív egy változásnak minden vonzata, a lényeg az, hogy a végén megérje. Ettől függetlenül persze, pillanatokra már jó néhányszor megbántam, de aztán előtérbe kerültek mégis az előnyei. És főleg az eddigi helyzet hátrányainak a kiküszöbölésének a lehetősége. Az utóbbi hetekben több nehéz döntést kellett már hozzak, és még nincs véglegesítve. Néha azért lehetne kicsit egyszerűbb is az élet, ne csak egyeseknek. Néha meg azt érzem, sok minden sokkal könnyebb is lehetne, ha. Csak az a "ha" kialakulna. Pedig igazán csak egy helyes, időben megtett, szerencsés lépés kellene hozzá. A kulcsszó az, hogy pontosan a megfelelő időben, mert mindegyre ezzel voltak a problémák. És csak az indulás nehéz, utána már elég lenne minden tőlünk telhetőt megtenni azért, hogy működjön is.

2011. január 9., vasárnap

Elhagyom a VÁROST

Húztam a lépést. És mégis be kell következnie. Bár itt hagyom a szívem. A városért is, és az éppen benne lakókért is. Én itt születtem és itt is leszek mindig otthon. A Székelyföld fővárosában, Marosvásárhelyen. De itt vagyok!

2011. január 7., péntek

Szemtelenkedések

A 2011-es év ugyanolyan fárasztó napokkal kezdődött, ahogyan az előző végződött, de hát ezt lehetett gondolni. A munka nemesít, így hát eddig már nagyon nemes kell legyek. Ráadásul ezek a kedvesek az egészségügyi biztosító háztól belekötnek az élő fába is. A mai napon meglátogattam őket, ugyanis levélben közölték, hogy a novemberi receptek nem megfelelően voltak leadva, kijavítandó hibák vannak. Aztán szinte elkacagtam magam, amikor kiderült a hiba az formai hiba, ugyanis nem tetszik nekik, ahogyan bekötöttük könyv formába a recepteket, elvárják, hogy sokkal esztétikusabban vigyük őket vissza a jövő héten, ugyanis el kellett hozzam újrakötésre az egész paksamétát. Már arra is gondoltam, hogy egyszerűen csak újra akartak látni, annyira szánalmas volt a kifogás. De hát ez van, így majd elvisszük őket egy könyvkötészetbe, csináljanak neki egy bőrkötést, lehetőleg aranyozott betűkkel írják rá a novembert és a patika nevét, hogy örömmel nézegessék majd a kedves betegjeinknek felírt gyógyszerek neveit a biztosítós hölgyek. Esetleg opcionálisan betehetünk nekik egy könyvjelzőt is, hogy mindig tudják melyik oldalon hagyták abba a tanulmányozást. És mindezt köszönetként, amiért december 29-én találták ki, hogy az év utolsó előtti napján adjuk még le a novemberi recepteket.

2011. január 2., vasárnap

Rövid téli álom...

Ha rövid volt, az azt jelenti, hogy vége lett. Nem tudom, mikor kezdődött, de egyszer csak ott volt. Az első ilyenkor, aki megjelenik a helyszínen az a remény. Olyan ez, mint egy akciófilm, hiszen ő hal meg utoljára. És, hogy miután meghalt mi következik, azt senki nem tudja, mert nem mutatják. Volt egy újabb álmom. Átvitt értelemben, teljesen függetlenül az alvástól, mert alvás az viszont kevés volt. Nem tudom, mióta tart ez az álom, mikor kezdődött el. Talán egy december 4-i bejegyzés óta. Talán már előtte is álom volt. És valószínűleg nem volt semmi több, csak álom. De egy szép álom akkor is mindent megér, ha túl tudjuk élni utána az ébredést. Az a néhány napnyi álom, hogy talán ez az lehet, amit egész életünkben kerestünk. És álmodunk, miközben az élet zajlik, rohanás van folyamatosan. Az volt, rohanás. És közben a felismerés elrohant mellettem. Ha valamit szeretnünk, hogy sokáig tartson, de az hamar véget ér mégis, akkor rövid volt. És álom. Hiszen: Mindenkinek van egy álma. Örömökben gazdag Boldog Új Esztendőt kívánok neked, aki olvasod.

UI. Na és egy klasszikus.