2011. március 28., hétfő

Csodás hétvége

Valahogy már most sokkal otthonosabban érzem magam az udvarhelyi lakásban, mint valaha Segesváron. Pedig a szobám egyelőre bombatámadás utáni hangulatban van, doboz doboz hátán és szinte semmi nem találok (főleg azt nem, amit épp keresek). Néhány személyes dolog, amit helyet talált, segít ugyan a szoba hangulatán, de még sok ott a munka. És mégis, annyira kedves számomra az a szoba, hiszen ott vagy velem. Csodálatosan telt veled a hétvége, köszönöm. Téged kerestelek.

2011. március 24., csütörtök

Eljött az idő

Az utolsó hetek/napok már nagyon nehezen teltek el. De most már úgy néz ki, utolsó fél munkanapomat töltöttem ma Segesváron. Nagyjából felköltöztettek a tegnap, csak néhány dolgom maradt még a segesvári lakásban, azokat remélem már könnyen felviszem valamikor. Bár nem sokkal ezelőtt rájöttem, hogy a lényeges dolgaim pont nincsenek itt, ugyanis nem találtam a lakásban egy csuprot se, nem hogy poharat. No meg a késeim, villáim, kanalaim. De még így is, valahogy sokkal jobban érzem magam itt, mint Segesváron. Ma olyan nap volt, amikor láttalak. Lehet rossz egy ilyen nap? Csak az lehetne a rossz, ha mostantól nem gyakrabban történne meg az ilyen nap. Hiszen én minden egyes napomat olyannak szeretném mostantól fogva, amikor láthatlak.

2011. március 18., péntek

az Érzés

Február 26-27, március 10, március 17 együtt hozta talán azt, hogy ma, március 18-án hazafelé jövet, egyszer csak megérintett a felismerés. Hogy, bár az utóbbi időben (és itt sok évről beszélek) azt hittem néhányszor, hogy ott van az érzés, de tulajdonképpen mindig csak egy rosszul sikerült másolata, a keresése, a reménye lehetett annak. Valami valahogy mindig hiányzott belőle. És akkor végezetül megoldotta a rejtélyt 50 percnyi érintés, ami előhozta az igazi érzést. Valami nagyon tisztát, ami mindent megoszt, ami azt szeretné, hogy mindent tudjanak rólad, és a múltbéli régi fájdalmaid ne veszélyként érzékeljék, hanem megértsék és ezáltal begyógyítsák azokat a kölcsönösséget tartva szem előtt. Az érzést, amely eltiporja az attól való félelmed, hogy az őszinteséged miatt veszíthetsz el valakit, hiszen aki az őszinteségedtől megijed, azt lehet jobb elveszíteni, mert nem az igazi. Erre építeni az életed elég rizikós, az igaz. Amolyan mindent vagy semmit játszma és türelmed kell legyen kivárni. De, ha megvan hozzá a kellő türelmed, akkor ajándékba megkaphatod talán egyszer majd cserébe az érzést. Az igazit.

2011. március 16., szerda

Előző életek?

Történik valami, ami azt sugallja számomra, hogy létezhet egy léleknek több élete. Hisz másképp hogyan lehetne az, hogy megismersz valakit, aztán rövid idő után az az érzésed, hogy már nagyon régóta ismered. Miközben összesen kétszer találkoztál vele, először hatott a meglepetés, másodszor meg rövid volt az idő. Rövid és mégis olyan sokat jelentett az a kevés is. És sokat jelentene akár öt perc is vele. És úgy érzed, akkor jön majd minden rendbe, ha együtt lesztek, mindörökre, majd aztán az elkövetkező életekben is. Csodálatos érzés. És mindehhez csatlakozik egy dal, amit újra csak a Roxette énekel és ma figyeltem meg a szövegét:

Roxette - No One Makes It On Her Own

Have you ever had the feeling
You take it all for granted
You wake up every morning
And expect to rise
Have you ever had a moment
To look into the mirror
To find a person
Who won't open her eyes
Have you ever felt a presence
(Or is it all in the past, dear?)
So mesmerizing
It chills you to the bone
Have you ever been in love
And overcome that first fear
Well, then you know
No one makes it on her own

Did you ever catch a sunset
Right across the ocean
The universe revealed
And it didn't make sense at all
When you came into my world
Causing quite a commotion
I could have sworn I've met you
Many times before
Cos there's something in your eyes
That links us together
Something 'bout your face your lips
Your smile looks so alone
Have you ever been in love
And thought it'd last forever
Well, then you know
No one makes it on her own

Hey, there's something in your eyes
That links us together
Something 'bout your face your lips
Your smile looks so alone
Have you ever been in love
And thought it'd last forever
Then you know
No one makes it on her own

Nobody makes it on her own
Nobody makes it
Nobody makes it
Nobody makes it on her own
No one makes it on her own

UI. És azóta kétféle nap van, olyan mikor találkozunk és olyan mikor nem találkozunk.

2011. március 15., kedd

Kedves ünnepelni egybegyűltek!

Amikor a tegnap este elgondolkodtam azon, hogy mit is fogok ma mondani ezen a nagy napon, előkerestem az ezelőtt 11 évvel elmondott beszédem. És szomorúsággal azt kellett tapasztalnom, hogy akár ugyan azokat a dolgokat elmondhatnám most is.

Hiszen az 1848-as szabadságharc célkitűzései ma is időszerűek, javaink, munkánk eredménye akárcsak akkor, most is csak részben illetnek minket, annak ellenére, hogy ennek az országnak adózó polgárai vagyunk. Kis iróniával talán azt is mondhatnánk, hogy kormányzó polgárai. Miközben nincs állami magyar egyetemünk, de időszakosan lenyomják a torkunkon a tanügyi törvényt és az 1848-as forradalom hőseiről való megemlékező beszédem csak a szívemben mondom a Kossuth utcában, mert sehol nem írja ezt. Nemzeti kultúránk, nyelvünk és ezáltal az erdélyi magyarság egész jövője folyamatosan veszélyben van, épp ezért felelősségünk és elkötelezettségünk hasonló kell legyen a márciusi szabadságharcosokéhoz. A nemzeti összetartásra, amelyre a 48-as szabadságharc hősei példával szolgáltak, ma is óriási szükség van. De szükségesnek tartom felhívni a figyelmet arra, hogy 1848-ban a viták ellenére nem volt olyan magyar közéleti személyiség, aki Bécs szándékait próbálta volna védeni, magyarázni a forradalmi magyarságnak. Nem magyarázkodtak Bécsnek, nem fordultak szembe a nemzettel. A magyar a magyarnak kívánt megfelelni, a nemzet egységét, a nemzet érdekét mindenek fölött állónak tartotta. Bár így állna most is a helyzet, de azért nem adjuk fel. Hiszem és vallom, hogy hosszútávon az egyetlen lehetőségünket a szülőföldünkön megmaradni úgy hívják, AUTONÓMIA. De ezt akkor tudjuk megvalósítani, ha hiszünk a lehetőségében és sikerében. És elsősorban a jogosságában, hiszen a többségiek ezt ígérték annak idején Európának, egy országért cserébe. Ezt kellene számon kérni tőlük és azokkal alakítani ki partnerséget, akik nem csak kirakatként használnak minket Európa felé. Tanuljunk meg hát újra nagyok lenni, hogy méltó leszármazottai lehessünk a „márciusi ifjaknak”. Mert magyarnak lenni jó és székelynek lenni büszkeség. „Itt az idő, most vagy soha!” És fogalmazódjon meg a szívünkben egy szép gondolat azokról a bajtársainkról, akik hittek ebben a harcban, de ma már nincsenek köztünk.

2011. március 9., szerda

Még tranzitban...

Az már biztos, hogy hamarosan udvarhelyi lakós leszek. Most már bennem az is biztos, hogy alig várom. Az ok titkos, de reménykeltő, és mint tudjuk, a remény után már csak a tinta hal meg. Kicsit fura az érzés, hogy vár az udvarhelyi lakás, ott virulnak a virágaim és én meg nem tudom még pontosan, mikor költözöm. Az elkövetkező napok nagyon intenzívek lesznek és tűkön ülök, hogy úgy sikerüljenek, ahogyan szeretném. Valami miatt úgy érzem, hogy sok minden függ ettől, nagy napokat élek meg. És ez érvényes szinte minden téren. És sok minden ebből nem tőlem függ, ez a része az, ami kissé nyugtalanít. A sors keze. Hisz valahogy minden úgy alakult, hogy a talán jó irányhoz, a szereplők maguk alatt vágták a fát. A virággal, így utólag, MINDEN nőnek kívánok Boldog Nőnapot, azoknak is akik kiérdemelték és azoknak is, akik nem.

2011. március 7., hétfő

Idézet egy érzéshez

Az utcán a szülők és a rokonok futottak előre a pályaudvarra. - A világon semmi sem kényszeríthet engem iskolába! - mondta Wolzow. Egy síp éles hangja sivított végig a téren. - Figyelem! Sorakozó ... beállniindulásindulás! - vezényelt Otto Barth. És a pályaudvaron ott várt Uta.
Holt énekelve menetelt az oszlopban: - Menetelünk tovább, ha minden összedöl is... - A pályaudvar nem volt messze. A vonat befutott. Holt végre elszabadult. Utát kereste. Távol a tömegtől, a fagyalsövény előtt állt, amely az előteret elválasztotta a vágányoktól.
- Nem tudom kivárni, amíg véget ér. Most szeretnék veled maradni - mondta Holt.
- Hamar megunnád, ha úgy lenne - felelte a lány, de nem nézett rá.
A mozdony füttyentett, a vonat megindult. Az Utával való kézfogás után egy kis papírdoboz maradt Holt jobbjában. Elszakította magát tőle. A sövényen, a síneken át ugrott fel az induló vonatra. Gomulka húzta be a kocsiba. Valaki bömbölt a folyosón: - Különjelentés! Az ejtőernyősök kiszabadították a Ducét! - Holt tudomásul vette a szavakat, anélkül hogy felfogta volna értelmüket.
Csigatempóban vánszorgott át a vonat a hegyeken. Holt a folyosón maradt. Gomulka feszesen és mozdulatlan állt mellette.
Holt kinyitotta a kis dobozt. Fekete bársonyon egy kis lánc volt benne, rajta cizellált aranykereszt. Nehezen betűzte ki a belevésett apró betűket, az 1692-es évszámot és a régimódi írást: "Istenünk a szerelem, mindent a szerelem éltet. Ember, mily boldog lehetsz, ha véle töltöd életed." Ez volt az egyetlen, ami megmaradt a lányból. És az emlékezés.