2013. május 25., szombat

A Teremtőhöz közel.

Rég írtam és újra egy szomorú esemény késztet írásra. A tizenkettedik 8000 méter feletti csúcs (a Kancsendzönga) sikeres megmászása után a visszafele úton eltűnt a Himalája jégsziklái között két nagy magyar csúcsmászó. Minden idők legsikeresebb székely-magyar hegymászója Erőss Zsolt és a fiatal 27 éves, de már mondhatni rövid élete alatt is sokat felmutató Kiss Péter. És nem is igazán maga ez a szomorú történés késztetett írásra, hanem sokkal inkább az utána következő aljas kommentelők hada, akik az internet leple mögé bújva, képesek kutyát békát ráhordani mindenkire, aki megvalósított valamit az életében. Igazán ennyi szennyet összehordani talán csak mi vagyunk képesek, ami azt is mutatja, hogy mennyire felhígultunk. És akárhogyan nézem, az Anyaországiak azok, akik köreiből a legtöbb ilyen "kanapé kommentelő vitéz"  kikerül. Tragikomikusak már a "miért mentek oda" típusú beszólások. Egyszerűen érthetetlen ez az emberi degradálódás, amely annyira elkényelmesedett, hogy értékelni sem tudja, azokat az álmokat, amelyeket bár mások képesek megvalósítani. Mert az expedíció neve, amelyen részt vettek ezek az emberek, nem "Erőss-Kiss 8000 méteren", hanem "Magyarok a világ nyolcezresein", tehát nem a saját hírnevüket akarták öregbíteni, hanem megmutatni, hogy mi, magyarok is képesek vagyunk valamire. És igenis büszkék kellene mindannyian legyünk reájuk, mert olyan embereket veszítettünk el, akiknek voltak álmaik és akaratuk, hogy megvalósítsák őket, akár extrém körülmények között is. Belegondolni is rossz, hol tartana most az egész emberiség, ha az évszázadok folyamán csak ilyen csigagerincű, csupa biztonságos dolgot bevállaló emberek alkották volna, hiszen akkor nyugodtan állítom, nem lenne ami mögött kommentáljanak, sőt valószínűleg egyszerűen megettek volna mindenkit a medvék vagy a molylepkék. Még egy komment volt, ami megragadt és amely arra vonatkozott, hogy Erőss Zsolt 2010-es Magas-Tátrai balesete intő jel kellett volna legyen számára. Nem tudom, lenne-e értelme válaszolni egy ilyen véleményre, mert a leírója valószínűleg sosem érezte azt az érzést, amikor megvalósított valami különlegeset, meghódított egy bármilyen kis nehézségű csúcsot, mint ahogyan azt sem tudja elképzelni, milyen érzés a tévé mellett ülve hegyeket látni egy olyan embernek, akinek az élete volt a hegymászás. Csak nagy emberek tudnak az Erőss Zsoltéhoz hasonló döntéseket meghozni, mert tudják, hogy egy álmok nélküli életet már nem is igazán érdemes leélni számukra. Ne feledjük el, hogy utána műlábbal is sikerült a 8510 méteres Lhoce csúcsot megmásznia, ami az ilyen kanapéhuszároknak még öt lábbal és űrhajóval se sikerülne. Senki sem tudhatja, mi történhetett odafenn, fel se tudják sokan fogni, milyen körülmények lehetnek, mennyire gyorsan változhatnak azok a körülmények. Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, mi vezetett a katasztrófához. Az viszont biztos, két olyan magyart veszítettünk el, akik többet megvalósítottak életükben, mint az egész Nagymagyarország összes puhatestűje összevetve. Nyugodjatok békében, ott fenn, közel a Teremtőhöz. És egy idézet Erőss Zsolttól, amely nagyon megfogott: "Nézze, amikor az ember először veszíti el a barátját, akkor úgy érzi, itt a világvége. Nem is tud az érzéssel mit kezdeni. Akármilyen furcsán is hangzik, de a következő esetnél már „rutinosabb”. Sajnos már ötször át kellett élnem."