Radnai hétvége

A terv rég megvolt. Ki volt nézve. A kedv hozzá szintén régen létezett. Sőt, igény rá. Kiszabadulni kicsit a civilizáció nyomásából. A napi rutin időnként unalmas szorításából. Elindultunk hát szombat reggel, miután pénteken előkészítettük a hozzávalókat. Semmi extrát, csak legyen előszedve a sokat megélt bakancs, talán egy utolsó bevetésre, legyenek feltöltve a fényképezőgép erőt adó elemei, a mászáshoz erőt adó kaja, térkép, állvány, s minden, amit egy ilyen kiránduláshoz talán értelmetlenül cipelni kell. Aztán elértük a kiindulási pontot Borsát. Leparkoltunk, kipakoltunk-bepakoltunk, beélesítettük a fotógépeket, s neki a rengetegnek. Feltárta magát előttünk a máramarosi medence teljesen jellegzetes képe. A dombokon elszórt házaival, amelyek jó részének bejáratát autóbuszmegállóra emlékeztető kapu jelzi, miközben kísértetiesen hasonlítanak egyes elemei a székelykapukra. A széna szárításának egyéni módszere, falszerű építmények létrehozásával. Az olasz és spanyol rendszámú autók sokaságával, amelyek jó része az ott élők számára is értelmetlenül felépített sokszobás házak udvarán parkol. A hagyományőrző helyiek szinte istenítik a Pietroszt, amely felettük magaslik, 2303 méteren. A föld megélhetést adott nekik, a baj akkor van, amikor már nem művelik meg azt. A rövid tartózkodásunk a városban pozitív benyomást keltett bennünk, így valószínűleg valamikor kicsit hosszabb időre is meglátogatjuk. KÉPEK itt vannak.