Köszönjük, akik ránk hallgattak

Az emlékek hevében sokszor nem könnyű felelősen eldönteni dolgokat. Megérteni azt, hogy minek van értelme, és mi vezet a cél mellékvágányra tereléséhez, amit esetleg egyesek szántszándékkal ki is akarnak provokálni. Az emlékek, amelyek adott esetben meghatározták az életünket, értékelendőek ebből a szempontból az utolsó pillanatban is. És sokszor annyira nehéz döntések elé tesz az élet, és nincs a régen megszokott támasz, akivel mindezeket ki lehetett tárgyalni. Az én életemben, egy meghatározó élmény volt 90 fekete márciusa. Mint a klasszikus dalban, 14 voltam éppen. Nem töltött apám bort és cigarettát se sodort. Akkor éppen a városon kívül végezte a kerti munkákat, amikor a provokáció hatására pontosan az erkélyünk alatt gyűltek össze a "hazájukat féltő", megvezetett románok és mi onnan végig követtük az eseményeket. Amint véresre ütlegelnek valakit, csak mert magyarul szólalt meg, sőt mivel a szomszédban egy asszisztensnő lakott, oda hozták fel ellátni és a kulcslyukon követtük ezt is. Ott lent a hangulat olyan volt, hogy indulnak el, és betörik a magyarok ajtóit... A hideg mindig kiráz, amikor visszagondolok arra, hogy az öcsémmel a konyhaasztalra kitettük a fiókból a késeket. Én 14, ő 11 volt. Abban is teljesen biztos vagyok, hogy ha csak néhány évvel vagyok idősebb, akkor én is a padokat bontom védekezésként a város főterén. Azóta megtudtuk a háttereket. Miért történt ez az egész. Mi volt a cél (amit egyébként elértek). Azóta eltelt 20 év, a bűnösök továbbra is pofáznak az országban és fémjelzik annak a pártnak a politikáját, aki az ellenzék kellene most legyen az ámokfutókkal szemben. Senki nem kérte tőlük számon, hogy egy 14 éves gyerek miért teszi ki a konyhába a késeket az asztalra, önvédelmi szándékkal. Sőt, megengedik maguknak, hogy 20 évvel ezután, ugyanabban a városban, ugyanolyan máshonnan autóbuszokkal hozott emberek provokáljanak minket, újra. Mindenki megvívja az életben a saját csatáját. Az én egyik csatám akkor zajlott le bennem, amikor arra kértünk mindenkit, hogy ne dőljön be a provokálásnak és maradjon otthon. Catalunia is not Spain! Ez európai úniós országban történik. Miközben itt azt magyarázzák, hogy túl sok jogot követelünk, sőt, már túl sokat meg is kaptunk. Kérjünk többet, hogy a minimumot megadjátok? Hiszen, alapvetően maga december 1 az, ami kellene emlékeztessen titeket románokat az ígéreteitekre. Számunkra pontosan az a legnagyobb gyász ebben a napban, hogy nem tartották be azokat az ígéreteiket, amelyeket az általuk ünnepelt napon ők maguk tettek meg. Lelkiismeretük furdalásának a kérdése ez, azért érzik szükségét annak, hogy folyamatosan ide jöjjenek bizonyítani, "Székelyföld Románia". Nem, Székelyföld a székelyeké, addig, ameddig a föld az övék. És a marosvásárhelyi várban se véletlen, hogy a templom református. Még akkor is, amikor néhány pitesti forrófejű nouadreáptás a falai alatt hazugságokat ordibál. Kinek van igaza? A több száz éves falaknak vagy a bizonyítási vágytól túlfűtötteknek? És mégis köszönjük, hogy eltűrtük őket itthon nálunk.