2011. március 7., hétfő

Idézet egy érzéshez

Az utcán a szülők és a rokonok futottak előre a pályaudvarra. - A világon semmi sem kényszeríthet engem iskolába! - mondta Wolzow. Egy síp éles hangja sivított végig a téren. - Figyelem! Sorakozó ... beállniindulásindulás! - vezényelt Otto Barth. És a pályaudvaron ott várt Uta.
Holt énekelve menetelt az oszlopban: - Menetelünk tovább, ha minden összedöl is... - A pályaudvar nem volt messze. A vonat befutott. Holt végre elszabadult. Utát kereste. Távol a tömegtől, a fagyalsövény előtt állt, amely az előteret elválasztotta a vágányoktól.
- Nem tudom kivárni, amíg véget ér. Most szeretnék veled maradni - mondta Holt.
- Hamar megunnád, ha úgy lenne - felelte a lány, de nem nézett rá.
A mozdony füttyentett, a vonat megindult. Az Utával való kézfogás után egy kis papírdoboz maradt Holt jobbjában. Elszakította magát tőle. A sövényen, a síneken át ugrott fel az induló vonatra. Gomulka húzta be a kocsiba. Valaki bömbölt a folyosón: - Különjelentés! Az ejtőernyősök kiszabadították a Ducét! - Holt tudomásul vette a szavakat, anélkül hogy felfogta volna értelmüket.
Csigatempóban vánszorgott át a vonat a hegyeken. Holt a folyosón maradt. Gomulka feszesen és mozdulatlan állt mellette.
Holt kinyitotta a kis dobozt. Fekete bársonyon egy kis lánc volt benne, rajta cizellált aranykereszt. Nehezen betűzte ki a belevésett apró betűket, az 1692-es évszámot és a régimódi írást: "Istenünk a szerelem, mindent a szerelem éltet. Ember, mily boldog lehetsz, ha véle töltöd életed." Ez volt az egyetlen, ami megmaradt a lányból. És az emlékezés.

Nincsenek megjegyzések: