...s a medve nem játék

Barangolni indultam ma délután, bevetettem magam az innen nem messze levő gyümölcsösbe, nyakamban a fényképezőgéppel. Hopp egy kankalin, hopp egy ibolya, aztán az erdőhöz közeledve egy pirosló hunyort is lencsevégre kaptam. Nagyon szép kis helyet találtam, ahol ideális sétálni egyet. Aztán az erdőbe érve, rögtön elszökkent egy őzike, felébresztve a bennem szunnyadozó vadászösztönt, így hát elkezdtem becserkészni. Ugrabugráltak az őzikék, mert közben előkerült még kettő, én lopóztam utánuk. Aztán beosontak egy bozótosba, úgyhogy én azt nagy ívben megkerültem, és a másik irányból közelítettem. A madárcsicsergést leszámítva nagy volt a csend, bár a város aligha volt 1 kilométernyire. Elég sűrű volt a bozót, de ilyenkor tavasszal ez még nem veszélyes, csak az ágakat kell kerülgetni. Megfordult ugyan a fejemben, hogy ez meg az, de hát, ha őzikéék csak úgy futkároznak erre, akkor csak nyugis a hely. Aztán egyszer csak jobbra néztem, és észrevettem. Lelassult kicsit az idő, mert ott volt a Der Medve. Én is meg lehettem dermedve, eltelt kis idő, amíg eljutott az agyamig. Néztük egymást egy keveset, olyan 20 méterre lehetett. Végigfutott rajtam, hogy akarom még látni a Kedvesem. De úgy tűnt, nem akar megenni. Így hát csináltam egy gyors fényképet, hogy ha aztán mégis megenne, akkor majd megtalálják a memóriakártyán. Még megnéztem, hogy felismerhető-e a fotón, aztán elkezdtem hátrafelé lépegetni. Nem integettem, hogy viszlát, az biztos. Mert ő sem egy mézes bödönt nyalogatott közben. De 50 méterrel tovább újra elém ugrottak az őzek. Bár lehet kicsit izzadságszagúak lettek már azok a képek...