A nekrológ. Drága barátom. Drága Levente és drága Ildikó. Biztosan van lehetőségetek blogot olvasni ott, ahol éppen vagytok. Mert szeretném ha tudnátok, hogy a világ nem állt meg nélkületek. Tény az, hogy komoly sérüléseket szenvedett, és hiányoztok belőle sokaknak. Miért tagadnám, hogy nekem is. Attól az első perctől kezdődően, hogy megtudtam, elköltöztetek. Hirtelen, minden jelzés nélkül, egyszer csak kitévedtetek a számunkra ismerős keretekkel rendelkező világból. Hátrahagyva azokat az emlékeket, amelyek észrevétlenül settenkednek vissza egyenként az ember tudatába, egyszerre kedvesen és egyszerre fájdalmasan. A kedves az bennük, hogy megvoltak, a fájdalmas meg az, hogy ebben az életben már nem lesz folytatásuk. És a gondolatok settenkednek folyamatosan. Nincs ellenük védőpajzs, mert ha lenne is, a gyengülő kéz leengedné. Hidd el barátom, hiányzol, sokunknak. Sok közös baráttal beszéltem már azóta, hogy kirándulásodra fény derült, férfiasan bevallom, néhányukkal sírtunk is. Én erősen tartom magam, csak azok bírnak sírásra, akik olyat tudnak mondani. Vissza ide nem jössz, azt tudom, felfogtam. Hogy találkozunk még, abban mondjuk már csak reménykedem. De nagyon sokat találkoztunk már, és így bármikor tudok veled az emlékeimben találkozni. A szobám falán mindenhonnan te nézel rám. Sok helyen voltunk együtt, és amikor együtt voltunk, akkor ugyanúgy éreztünk is. Együtt vívtunk egy harcot, amiről együtt győződtünk meg, hogy igaz harc. És 10 év, az nem kevés idő barátom. Drága barátom. Nem akarok arra gondolni, mi lett volna, ha maradsz, maradtok. Mert Ti ketten egyek voltatok. És megadatott nektek, hogy együtt is maradjatok. Nekünk meg az, hogy egyként gondoljunk reátok. Idővel majd feldogozom barátom, hogy már nem vagytok. Igérem. Most még nehéz, nézd ezt el nekem. Bár lehet nem igazságos, hogy én veszítlek el titeket és nem fordítva történt.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Amíg az ember fiatal, a halált bátran tekinti az élet részének. Bele sem gondol, hogy egyszer csak ő jön, vagy azok, akiket szeret. Azonban ahogy telnek az évek, egyre többet találkozunk a halállal. Elmennek családtagjaink, rokonaink, közeli barátaink, ismerőseink. Nem a koros, de a soros – ahogy a mondás tartja. Idősebbek halála észjárásunk szerint jobban elfogadható. Van közöttük is, aki megváltóan várja, hogy vége legyen, de van persze, akit tervei, gondolatai közül ragad el a halál. A halál mindig váratlan, hirtelen és megmagyarázhatatlan. Akkor is, ha valakiről tudjuk, hogy meg fog halni, ha az orvosok flegmán széttárják a kezüket, vigye haza inkább meghalni, mi nem segíthetünk. Még döbbenetesebb, ha olyan hal meg, akinek minden józan emberi érv szerint élnie kellene, akire szeretet, gondoskodás, talán boldogság vár. Meghalni nyilván nem fáj. A fájdalom az élethez kötődik. Fáj hát életben maradni a halott mellett. Társadalmunk úgy van felépítve, hogy először mindig cselekedni kell: gondoskodni a temetésről, papról, anyagi apróságokról. Nincs idő belemerülni a semmibe, mert cselekedni kell... Nincs használati utasítás, mit kell és mit lehet kezdeni a gyásszal. Minden ember más és másképp reagál, mindenkinek személyre szabott a gyógymód. De el tudjuk fogadni a halált? Főleg úgy, hogy egyre többször szembesülünk vele, hogy százszor meggyőződünk megmagyarázhatatlanságáról, váratlanságáról és értelmetlenségéről? Egyetlen lehetőségünk van: hinni a halhatatlanságban. Nem a transzcendensben, a megfoghatatlanban, hanem a valóban közöttünk létező halhatatlanságban. Platón több ezer éve halott, mégis velünk beszélget, ha este levesszük a könyvet a polcról. Mozart jeltelen sírban hever, de ha operáit hallgatjuk, köztünk van. Megőrzi őket az emlékezet. Mi ez, ha nem halhatatlanság? A barátaid is halhatatlanságot nyertek. A 34 év, ill. 32 amely nekik megadatott, rögzítve van, nemcsak a mi emlékeinkben. Az élmények, örömök, bánatok idővel újra megélhetők, felidézhetők. Közöttünk éltek. Ennyi, amivel segíteni tudjuk átélni a felfoghatatlant. Őszinte részvétem.
Megjegyzés küldése