Újból vadásztam

Finom lenne a húsa, ha nem fényképezőgép lett volna épp a kezemben. Az egész sima látogatásként indult a rigófészekhez. Mivelhogy elvileg egy évben kétszer költenek a rigók, időnként lecsekkolom őket. Nos, vagy kölcsönt vettek fel a banktól és más lakásba költöztek, vagy még nincs itt az ideje az újabb akciónak. Így hát arra gondoltam, akkor meglesem a múltkori nyulakat. Aztán mivel ott sem jártam valamirevaló sikerrel, elindultam az erdőben. Aztán egyszercsak megriasztottam őkelmét. Néhány magastérdemeléssel továbbszökkent, de aztán megállt, s már próbáltam is lencsevégre kapni. Nehéz így fényképezni, sötét van az erdőben eléggé, izgatott is az ember, adrenalinszint magas. Aztán kezdődött a becserkészés. Természetesen az egész környezet ellenem játszott, a pókhálóktól kezdve, a folyton képemben, szemembe bemászni próbáló szunnyogokkal folytatva. Jó 300 méteren keresztül időnként megálltunk, de pont akkor szökkent tovább, amikorra nagynehezen fokuszolt a gép. A szerencsém az volt, hogy a szél felőle fújt, s így nem igazán érezte az emberszagom, meg aztán én is elég elővigyázatos voltam. Végül egy bozótban kötött ki. Ott megállt, úgy tünt, biztonságban érzi magát. Egy nagy fatörzs takarásában folyamatosan közeledtem feléje. Nem mozdult, csipkedte a leveleket a cserjékről. Ott voltam egy fa mögött, olyan 10 méterre tőle. Kibújtam kicsit, csináltam egy képet. Aztán egy másikat. Aztán csengetett a telefonom... Aztán indulhattam is hazafele. De, éljen az adrenalin, a világ legszuperebb találmánya.