a Tehetetlenség

A világ talán legszörnyűbb dolgáról beszélek. Számomra legalábbis. Egyszerre dühít és elszomorít ugyanakkor. Így történt ez a hétvégén is, vasárnap. És csak most tudok írni róla. Teljesen ismeretlen személyekről szól az egész és mégis végigtelefonáltam ma a napomat, hogy megtudjam a sorsukat. Rémisztő, hogy mennyire könnyen megtörténik időnként a baj. És az ember csak kapkodja a fejét, hogy akkor ez most miért? Mert hát minden egy bizonyos okkal történik, ugye? Hazafele jöttünk vasárnap, zuhogó esőben. Már messziről észrevettem, hogy előttünk valami történt éppen, mert kezdtek az autók megállni. Valami harmadikok voltunk a sorban, s amikor megálltunk, annyit láttunk, hogy egy kék Dácsia keresztben áll, és a jobb szárny egész rendesen behorpadva. Kíváncsiságunk kivitt az autóból, s amint közelebb kerültünk, egyre inkább tisztult a kép a zuhogó esőben, hogy itt embert gázoltak. Aztán ott volt jobboldalon az aszfalton a test. Kis test és nem mozdult, csak feküdt. Egyedül. Az eső meg zuhogott tovább, nem érdekelte, hogy mi történt. Káosz, egyesek azt magyarázták, hogy nem is mentek gyorsan, másvalaki mentőt hívott, és arról beszélt, hogy nem ő, hanem más ütötte el. A legkegyetlenebb az egészben az, hogy ahogyan a helyzet kinézett, az ütötte volna el, aki épp arra jár. Kislány, azt hittem halott már. Indultunk volna vissza az autóhoz, amikor a beszélgetésekből kiderül, hogy él még, de nem mozdítják, amíg a mentők nem jönnek. Visszafordultam, és odamentem. És akkor kerített hatalmába azt hiszem a Tehetetlenség. A hideg aszfalton fekszik, eszméletlenül, de lélegzik (meddig?). Csináljunk már valamit, de lehet rosszat teszünk. Lehet gerinctörése, ahogy elnézem, majd 10 méterre van a keresztben álló autótól, azt vagy repülte, vagy idáig még futott. Látok annyit, hogy a légzés az normális, bár nincs magánál. Orrvérzés. Akár agyalapi törés is lehet, főleg, ha repült. Hívom az illetékest, a mentő vinnyog kifelé a városból, perceken belül itt lesz. Percek. Néha életeket jelentenek a percek. Találja már fel valaki a sci-fi filmekben annyiszor látott transzportálást. Adunk neki valami Nobel díjat, legalább. Percek. A tehetetlenség kikerüléséért elindulok tovább. Messze onnan. És akkor a sokk, mondom, jobb ha mindenki balra néz, ne lássa a zuhogó esőben fekvő testet. Aztán balra látjuk a kisfiút, amint ott fekszik és az édesanyja mellette. Csend. Hosszú. Közben a gondolat az működik. Menekülünk forma. Mi történhetett? Összeáll az elképzelés. Kifutottak az útra. Lehet valami után. Az eső zuhog, a gyerekek ilyenkor nem játszanak! A mai napi infók eredménye, a kislány ok, a kisfiúért imádkozzatok. Behozták Vásárhelyre, kóma, agyvérzés, bordatörések, kéz-láb, fent döntik el.