"És ezt most kell eldöntenemTe kellesz vagy a végtelen
Vagy együtt mind a kettőt elnyerem
Nekem most kell eldöntenem
Te kellesz vagy a végtelen
Vagy együtt mind a kettőt elnyerem."
Vasárnap. Felemelő érzés volt, amikor pólósaink megnyerték a döntő mérkőzést. Könnybe lábadt szemmel érzelgősködtem a gép előtt, és azt mondanám, hogy a hétvége egyéb történései is közrejátszódtak ebben, de inkább másban. Elkezdtem ezt a beírást egy idézettel. Aztán folytattam valami mással, aminek semmi köze nem volt az idézethez. Igazából szívem szerint akartam írni arról az érzésről is, amit a srácok góljai kiváltottak belőlem, de egyéb érzések is szövődtek ebben a hétvégébe. Egy régi versemből jut eszembe két sor (S közben a fájdalom, hogy enyém nem lehetsz,/Megöli éjjelem minden kis csillagát). S az vesse rám az első követ, ha túl nyálas a szövegem, aki el tudja mondani, hogy sosem reménykedett a szíve legmélyén sem abban,... miben is? Hogy szeretni fogják. Egész pontosan, aki sosem reménykedett benne, az ne dobálózzon kövekkel, mert nem tudja, miről szól az élet. Vagy másik életet ismer, nem azt, amelyet én. Amúgy a pakliban az is benne van, hogy egyszerűen én vagyok az őrült. Hát miért ne lenne benne?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése